A diagnózis reggelén férjem elvitte Örsit a gyermekorvosunkhoz, aki azonnal a laborba küldte őket éhgyomori vérvételre. 

Egész nap ő járt a fejemben, alig tudtam a munkámra koncentrálni. Percenként néztem az órát. Nagyon lassan telt az idő, de csak-csak elütötte a három órát, amikor is ott álltam a laborajtóban és tele félelemmel kértem ki a vérvétel eredményét. Megkaptam, majd leültem az első székre...ott tátongott előttem rögtön az első sorban, hogy 19 mmol/l. Éreztem, hogy baj van, de nem fogtam fel. Azonnal hívtam férjemet és közben már úton voltam a gyerekorvoshoz. Ezer ember a rendelőben, engem mégis soron kívül behívott (ez sem jó jel, gondoltam).

Már tudott mindent, mert felhívta a kórházat. Sőt már reggel tudta, hogy mire kell számítani, mert Örs vizeletében ott "ragyogtak" a cukor kristályok. Nyugodt, mély hangján közölte velem a diagnózist: "Anyuka, az Ön gyermeke diabéteszes. Azonnal pakoljon össze 4 napra és induljanak Budapestre a kórházba. Mindent lebeszéltem, várják Önöket. A legjobb kezekben lesznek."

Kórház? Miért? Ez volt az első gondolatom. Közben pedig úgy éreztem, hogy elhagytam a testem, felülről tekintek le a helyzetre, hiszen ez nem velünk történik. Még mindig érzem azt a lebegő érzést, amikor visszagondolok azokra a percekre. Nem éreztem tragédiát (akkor még nem), nem kezdtem el sírni (akkor még nem). Olyan könnyűnek éreztem magam. Szálltam. Egy pillanatig. Aztán elkezdődött a zuhanás az ismeretlenbe.

Ha tetszett, csatlakozz a Facebook oldalamhoz, hogy elsőként értesülj az új bejegyzésről!