A cukorbetegség lelki oldaláról ritkán szólnak a hírek. Ez a szakembereket nem érdekli. Nekik a nyers adatok kellenek. Milyen értékek között mozog a vércukor? Mennyi szénhidrátot eszik a beteg? Hány egység inzulint kap alkalmanként a gyerek? És még sorolhatnám. Pedig a mi kezelőorvosunk nagyon lelkiismeretes: úgy engedett el a kórházból minket, hogy megadta a mobil számát, hogyha bármi kérdésem van, elbizonytalanodtam valamiben, nem jók Örs értékei, azonnal hívjam, fel fogja venni a telefont. Illetve hetente kell a mai napig is küldeni neki a vércukorértékeket. Már csak 3 havonta kell kontrollra menni a kórházba, de nem telik el úgy hét, hogy ne beszélnénk vagy ne váltanánk levelet. Ez a háttér hatalmas segítség. 

De a diabétesznek lelki oldala is. Hatalmas teher a gyermeknek és a családnak is. Erről keveset hallani. Saját bőrödön kell mindent megtapasztalni. Sajnos a mai egészségügyben nincs mód arra, hogy a kórházban eltöltött idő alatt egy pszichológus is meglátogassa a családot és segítsen. Pedig nagyon nagy szükség lenne rá, hogy utat mutasson. Remélem ez a jövőben változni fog.

Egy cukorbeteg gyermek édesanyja egyik napról a másikra nem csak élelmezésvezető és konyhatündér lesz, hanem pszichológus is. Végzettség nélkül, hirtelen bedobva a mély vízbe.

Ki hogyan kezeli? Nem tudom. Én sokáig nem is foglalkoztam vele, nem beszéltem az érzéseimről, nehézségeimről. Mindent elnyomtam magamban. És őszintén? A kutya meg nem kérdezte, hogy "Niki, te hogy vagy?" Csak Örsre figyeltünk, hogy vele minden rendben legyen: percre pontosan menjen a nap, változatosan étkezzen, jól számoljuk ki az adagokat, sokat mozogjon. 

És ez ment hónapokon keresztül. Mókuskerék. Monotonitás. Folyamatos stressz.

Éreztem, hogy valami nem kerek. Én nem ilyen vagyok. Lefogytam (az amúgy sem sok kilómból). Feszült voltam. Nem volt türelmem a gyerekekhez. Nem érdekelt semmi. És egyszer csak kipukkant a lufi tavasz végén. Mosogatás közben teljesen váratlanul elkezdtem zokogni. Csak sírtam és sírtam, percekig. Jól esett. Mint a nyári forróságban egy pohár hideg ital.

Depressziós lettem. Eddig csak olvastam erről az állapotról, mindig elkerült és a tágabb családban sem találkoztam még vele. Komolyan elgondolkoztam azon, hogy szakemberhez fordulok, mert hosszú távon egy édesanya nem teheti meg, hogy depressziós legyen, főleg ha a gyermeke egy frissen diagnosztizált cukorbeteg és csak rá számíthat. Végül is nem mentem sehova. Lapoztam egyet életem könyvében és felálltam (pont, mint a kórházban). Nem kellett külső segítség. Próbáltam új feladatokat keresni magamnak, valami mást csinálni a gyerekmentes időszakban, mint korábban. És sikerült. Most már kifelé megyek belőle, ezért is születhetett meg ez a blog.

Ezúton is köszönöm minden kedves Olvasómnak a sok-sok támogató üzenetet, amelyet a Facebookon írtatok nekem!