Tényleg nagyon jó kezekben voltunk a kórházban. Soha ennyi figyelmet, támogatást és segítséget nem kaptam még az egészségügyben, bármerre is jártam. Pedig voltam már más gyerekosztályon is pár napig "vendégségben". Ez elsősorban a nővéreknek köszönhető. Pedig az első pár napban nem voltam túl kommunikatív, konkrétan kettőt nem tudtam szólni, csak a könnyeimmel küzdöttem. Képzeljétek csak el, amikor fél nap után bejön a főnővér és két órán keresztül nagy türelemmel, kedvességgel ugyan, de csak mondja, mondja és mondja, hogy mi a cukorbetegség, milyen inzulin fajták vannak, hogy megy a kezelés és még sorolhatnám. Ha nem adott volna róla egy írásos dokumentumot, a mai napig nem tudnám, hogy miről is beszélt akkor.
Aztán 3. nap felálltam, lélekben eldöntöttem, hogy ezt kaptuk, ezzel kell élni és most azért vagyunk itt, hogy minél több információt magamba szívjak és az otthoni első napok könnyebben menjenek.
Amikor ez az érzés megfogalmazódott bennem, minden megváltozott. Aktívan részt vettem Örsi ellátásában. Először a vércukrát tanultam meg megmérni, másnap következett az inzulin beadása, majd a hét végére már én mértem ki neki a reggeli és vacsora adagját.
Nagyon szigorú a diéta. Egy nap összesen 110 g szénhidrátot (továbbiakban CH) ehetett meg (csak hogy értsétek egy zsemle 30g CH). Első reggel, amikor kérdezte tőlem a nővér, hogy mennyit eszik reggelire, fogalmam sem volt róla. Talán egy zsömlét, ha nagyon éhes. Sohasem néztem. Mindig annyit evett, amennyit megkívánt. Nem erőltettem. Most viszont az várták tőlem, hogy grammra pontosan mondjam meg, mennyi legyen a reggelije, tízóraija, ebédje, uzsonnája és vacsorája. Kiegyeztünk reggelire egy zsömlében. Sohasem fogom elfelejteni, ahogy 3 perc alatt befalta Örs a szendvicset. Mindig csak nyamnyogott az étel felett, ábrándozott étkezések közben. Minimum fél óra volt mire végzett. Most pedig, mint aki három napja nem evett. Ez az inzulin miatt volt. Ez a normális. Hízott is 1 kg-ot a benntöltött 9 nap alatt. Nagy szó, de mindent megevett, amit elé tettek, pedig csak kórházi kosztot kapta. A nővérek csak ámultak.
Harmadik nap a dietetikus is bejött hozzánk. Részletesen elmagyarázta, hogy melyik élelmiszer tartalmaz szénhidrátot, milyen fajtái vannak a szénhidrátoknak, mit ehet Örs és mit kerüljünk, miből mennyit ehet és még sorolhatnám. Második alkalommal "kikérdezett", majd elmagyarázta a szénhidrát számítást és házi feladatot is kaptam: papíron ebédet kellett főznöm és ki kellett számolnom, hogy miből mennyit ehet meg Örs. Ha jól emlékszem krumplifőzeléket "készítettem" fasírttal. Ez is nagyon hasznos volt. Hiszen a cukorbetegség kezelésének egyik pillérje a megfelelő étkezés, amihez szorosan hozzátartozik a szénhidrátszámítás.
Kisfiam végig nagyon együtt működő volt és nagyon hősiesen viselkedett. Egy felnőtt megirigyelhette volna azt az önfegyelmet, amit akkor mutatott. Nem tudom mit fogott fel az egészből, de sokat beszélgettünk róla. Mindent őszintén elmagyaráztam neki, nem kerteltem és ez a mai napig így van (férjem szerint sokszor túl nyers is vagyok). Pár nap után már ő tette bele a tesztcsíkot a vércukormérőbe, mutatta, hogy melyik ujját szúrhatom meg, majd hova kéri az inzulint. (Csak bizonyos helyekre lehet beadni: felkar, comb, popsi és has. Ráadásul felváltva kell, nehogy csomók alakuljanak ki a bőre alatt, mert akkor nem szívódik fel tökéletesen az inzulin.) Bárki jött hozzánk látogatóba, büszkén mutatta neki új "szerzeményeit", sőt még el is magyarázta, hogy mi mire való.
Kilenc nap után mehettünk haza. Minden információt megkaptam. Tudtam, hogy miként kell cselekedni, ha magas vagy éppen alacsony a vércukorszintje, mikor mennyit és mit ehet. Azaz kilenc nap alatt diabetológus, dietetikus és pszichológus lett belőlem.
Hazafelé be nem állt a szánk. Csak meséltünk, meséltünk a nagyszülőknek, míg egyszer csak megkérdezi tőlem Örs: "Anya, ugye már nem lesz több inzulin?"
Ha tetszett, csatlakozz a Facebook oldalamhoz, ahol elsőként értesülhetsz az új bejegyzésekről!
