Addig nem sejtettem, hogy képes vagyok 30 perc alatt összepakolni 4 napra a holminkat. Igaz, akkor még sok mindent nem gondoltam volna magamról, hogy mire leszek képes. 

30 perc és útra készen álltunk. Indulás Budapestre! Csak sodródtunk, olyan gyorsan történtek az események és egyáltalán nem gondoltunk bele, hogy mi áll előttünk. Igaz, fogalmunk sem volt róla. Ugyan édesapám 2-es típusú cukorbeteg, így valami fogalmam volt arról, hogy nem ehet akármit és akármennyit, étkezés előtt mindig megméri a cukrát, majd beadja az inzulint, az sem mindegy mikor melyiket, ha alacsony a vércukra, verejtékezik és bekap 2 szőlőcukrot. De ez vajmi kevés tudás.

Megérkeztünk. Az Isteni gondviselés, hogy aznap este a leendő kezelőorvosunk volt ügyeletben. Már mindent tudott, várt minket. A kórházi felvétel közben kétséget kizáróan közölte velünk, hogy ez bizony 1-es típusú diabétesz, gyógyíthatatlan, csak inzulinnal kezelhető, de kezelhető és akár 100 évig is élhet még Örs. Azt hiszem nálam ekkor tört el a mécses és elkezdtem zokogni. Próbáltam erősnek tűnni, de amikor a kisfiamra tekintettem, újra potyogtak a könnyeim. Ő pedig a hatalmas kék szemeivel értetlenül nézett rám. Érezte, hogy baj van. Egy szót sem szólt, csak odabújt hozzám és átölelt.

Felmentünk az osztályra. Egy nagyon kedves ügyeletes nővér várt minket. Meglepődött, hogy Örs saját lábán érkezik. Nem ezt szokta meg. Sok gyerkőc már kóma közeli állapotban kerül hozzájuk. Annyira későn veszik észre a szülők, hogy baj van, hogy már besavasodik a vérük, azaz ketoacidózis lép fel náluk, ami életveszélyes állapotot idéz elő. Bementünk a nővérszobába. Megmérték Örs vércukrát, éljen csak 11! Aztán hamar lelombozott minket a doktornő: "Az mindegy, hogy 11 vagy 31, ami 10 felett van, az már cukorbetegséget jelent." Gyors vérvétel megint, azzal futás a laborba, ahol a ketoacidózist nézik, majd megtörtént az első inzulin beadása is. Örs ekkor már nagyon türelmetlen volt. Nem értette miért szúrkálják egész nap. Én szólni nem tudtam, a könnyeimmel küzdöttem, csak szorosan öleltem és puszilgattam a pici bócorgóját, közben mantráztam magamnak "Erős vagyok, nem sírok, nem szabad sírni."

Elfoglaltuk a négy ágyas kórteremben a helyünket, elköszöntünk édesapától, és lefeküdtünk.

Megint eltelt egy nap, de ez most életünk legnehezebb napja volt.  

Ha tetszett, csatlakozz a Facebook oldalamhoz, hogy elsőként értesülj az új bejegyzésről!